Cukorbetegség

A cukorbetegség – belsőszekréciós megbetegedés, amelyik az inzulin hormon viszonylagos vagy abszolut hiányának, illetve a szervezet sejtjeivel való kölcsönhatása zavarának következtében fejlődik ki, aminek eredményeként kifejlődik a cukor (glukóz)tartalom állandó növekedése a vérben (hiperglikémia). A megbetegedést a krónikus lefolyás és az anyagcsere összes válfajának (szénhidrátos, zsír, fehérjés, ásványi és víz-só háztartásának) sérülése jellemzi.

A 2000-s évi adatok alapján a betegek legnagyobb számát Hong-Kongban figyelték meg, ezek a lakosság 12 % tették ki. Az USA-ban a megbetegedettek száma 10 %-t, Venezuelában – 4 %-t tett ki, a bejegyzett betegek legkisebb számát Chilében figyelték meg, ahol ez a szám 1,8 %-t tett ki.

A szervezet szénhidrátcseréjének szabályozásában a fő szerepet a hasnyálmirígy hormona, az inzulin játssza. Ezt egy fehérje képezi, ami a Langerhans szigetekben (az endokrin sejtek felhalmozódása a hasnyálmirígy szövetében) szintezálódik, és arra hivatott, hogy ösztönözze a sejteket a glukóz feldolgozására. A szövetek és a szervek majdnem teljes egészében (példáúl a máj, az izmok, a zsírszövet) csak az inzulin jelenlétében képesek feldolgozni a glukózt. Ezeket a szöveteket és szerveket inzulin függőknek nevezik. Más szövetek és szervek, mint példáúl az agy, nem igényli az inzulint ahhoz, hogy feldolgozza a glukózt és ezért inzulin függetlennek nevezik.

Normális körülmények között a vér glukóztartalma eléggé szűk határok között mozog: 5,5 mmol/l-től 6,6 mmol/l-ig. Ez annak köszönhető, hogy a hasnyálmirígy annál több inzulint termel, minél magasabb a vér glukóztartalma.

Az inzulin hiánya esetében (1-ső típusú cukorbetegség), illetve az inzulin és a szervezet sejtjei közötti kölcsönhatási mechanizmusnak a sérülése esetében (2-k típusú cukorbetegség) a glukóz nagy mennyiségben halmozódik fel a vérben (hiperglikémia), a szervezet sejtjei pedig (az inzulin független szervek kivételével) az energia alapvető forrása nélkül maradnak.

A cukorbetegségnél fennáll az öröklődési hajlamosság. Ha a szülők közül az egyik beteg, az első típusú cukorbetegség öröklésének valószínűsége 10 %-t, a második típusú cukorbetegségnek az öröklése 80 %-t tesz ki.

Az 1-ső típusú cukorbetegség kifejlődésében a döntő momentumot a hasnyálmirígy endokrin sejtjeinek (Langerhans szigetek) masszív pusztulása jelenti, és, mint ennek következménye, a vér inzulinszintjének kritikus csökkenése. A hasnyálmirígy endokrin sejtjei tömeges pusztulásának a lehetséges okozói a vírusos fertőzések, onkológiai megbetegedések, hasnyálmirígygyulladás, a hasnyálmirígy toxikus sérülései, a stresszes állapotok, a különböző autoimmun megbetegedések lehetnek, amelyeknél az immunrendszer sejtjei antitesteket termelnek a hasnyálmirígy β-sejtjei ellen, amelyek így elpusztulnak. Az ilyen típusú diabetesz a gyermekekre és a fiatal korú (40 éves korig) személyekre jellemző. A sejtek autoimmun sérülésének az alapjában az előbbiek bármilyen citotoxikus agenssel történő sérülése található. Az adott sérülés az autoantigének kiválasztódását idézi elő, amelyek ösztönzik a a makrofágok és a T-killerek aktivitását, ami pedig soron következően az interleukonok keletkezéséhez és vérbe való kiválasztódásukhoz vezet olyan koncentrációkban, amelyek toxikus hatást gyakorolnak a hasnyálmirígy sejtjeire, a sejtek ugyanakkor a mirígy szövetében lévő makrofágoktól is sérülnek.

A 2-k típusú cukorbetegségnél az inzulin normális, illetve még fokozottabb mennyiségekben is termelődik, azonban az inzulin és a szervezet sejtjei közötti kölcsönhatás mechanizmusa felbomlik (inzulinrezisztencia). Az inzulinrezisztencia fő okát az inzulinra szóló membrán receptorok funkcióinak a sérülése okozza elhízás esetén (a rizikó alapvető tényezője, a cukorbetegek 80 %-nál testsúlytöbblet áll fenn) – a receptorok képtelenné válnak kölcsönösen egymásra hatni a hormonnal azok struktúrájának és mennyiségének elváltozásából kifolyólag. A megbetegedés alapjában az inzulin inaktivációjának a felgyorsúlása fekszik, vagy pedig az inzulinhoz való receptorok specifikus pusztulása az inzulin függő sejtek membránján. Az inzulinhoz való receptorok pusztulása az olyan autoimmun folyamat következményét jelenti, amikor is az autoantitestek az inzulinreceptorokat antigénekként fogják fel és elpusztítják azokat, ami az inzulinfüggő sejtek érzékenységének a jelentős csökkenéséhez vezet. Az inzulin hatása a vérben található korábbi koncentrációjával elégtelenné válik az adekvát szénhidrátanyagcsere biztosítására.

A kialakulási mechanizmustól függetlenül, a cukorbetegség összes típusának közös vonását a vér glukózszintjének az állandó növekedése és a szervezeti szövetek metabolizmusának a felborulása jelenti, amely képtelenné teszi a glukóz befogását, ami a zsírok és a fehérjék katabolizmusához vezet, a ketoacidozis kifejlődésével. A vér glukózkoncentrátumának az emelkedése a vér ozmótikus nyomásának a növekedését idézi elő, ami a víz és az elektrolit vizelettel történő komoly veszteségét feltételezi. A vér glukózkoncentrátumának a tartós növekedését a glikolizált hemoglobin felgyülemlése kíséri, amelyik negatívan hat számos szerv és szövet állapotára, súlyos szövődményeket okozva ezzel, mint példáúl a nephropathia, neuropathia, ophthalmopathia, mikro- és makroangiopathia. A cukorbetegeknél az immunrendszer reaktívitásának a csökkenése és a vírusos megbetegedések súlyos lefolyása figyelhető meg.

A diabeteszes retinopathia – a szemideghártya sérülése mikroaneurizma, pontos és pöttyös bevérzések, kemény exsudatumok, oedema, új érképződmények képében. Ezek a szemfenéken történő vérömléssel végződnek, ami a szemideghártya leválásához is vezethet. A retinopathia korai stádiumait a betegek 25 %-nál határozzák meg, a 2-k típusú cukorbetegség elsődleges felderítése során. A retinopathia megbetegedés gyakorisága évente 8 % növekszik, úgy hogy a megbetegedés kezdetétől számított 8 év múlva a retinopathiat már az összes betegek 50 %-nál, 20 év múlva pedig már majdnem a betegek 100 %-nál fel lehet tárni. Ez a megbetegedés gyakrabban található a 2-k típusnál, kifejezettségének foka a neuropathia kifejezettségével van korrelációban. Ez a vakultság fő oka a közép- és éltes korú személyeknél.

Diabeteszes retinopathia

A diabeteszes mikro- és makroangiopathia – az erek áteresztőképességének a sérülése, törékenységüknek a növekedése, a trombózishoz és az atherosclerosis kifejlődéséhez való hajlamosság (korán megjelenik, túlnyomó részben a kisebb ereknél).

A diabeteszes polineuropathia – a leggyakrabban kétoldalú perifériás neuropathia képében „kesztyü és harisnya” típus szerint, a végtagok alsó részében kezdődik. A fájdalmi és a hőmérsékelti érzékelőség elvesztése a neuropathiás fekélyek és az izületi kificamlások kifejlődésének legfontosabb tényezője. A perifériás neuropathia szimptómái közé tartoznak a zsibadtság, égésérzés, illetve paraesthesia, amelyek a végtagok disztális területén kezdődnek. Jellemző a tünetegyüttesek erősödése az éjjeli időszakban. Az érzéketlenség könnyen keletkező sebekhez vezet.

A diabeteszes nephropathia – a vesék kóros elváltozása, először mikroalbuminuria képében (az albumin fehérje kiválasztódása a vizelettel), majd a proteinuria képében. Krónikus veseelégtelenséghez vezet.

A diabeteszes arthropathia – izületi fájdalmakat, „ropogást”, mozgási korlátozottságot, a szinoviális nedv mennyiségének és viszkozitásának csökkenését jelenti.

A diabeteszes ophthalmopathia – a szürke hályog korai kifejlődése (a szemlencse elhomályosodása), retinopathia (a retina sérülése).

Diabeteszes encefalopathia – a pszichika és a hangulat megváltozását, emocionális labilitást, vagy depressziót jelent.

Diabeteszes lábfej – a cukorbajos beteg lábfejének a megbetegedése gennyes-necrotikus folyamatok, fekélyek és a csont-izületi kóros elváltozásának képében, amelyek a perifériás idegek, erek, a bőr és a lágy szövetek, a csontok és az izületek elváltozásának a hátterében keletkeznek. A cukorbajos betegeknél az amputálások alapvető oka.

Az őssejtek alkalmazása a cukorbetegség esetén a kisérleti kutatások nagy mennyiségével van megalapozva, különösen az 1-ső típusú cukorbetegségnél. A hasnyálmirigy elveszített β-sejtjeinek a kompenzálására a betegnek a csontvelőjéből elkülönítik az őssejteket, amelyeket speciális technológia segítségével szaporítanak és transzformálják az inzulint szintetizáló sejtekbe. Az ilyen sejteket bőr alá, a hasnyálmirígybe, vagy a hasüregbe ültetik át kapszulákban. A módszer megoldja a transplantantus kivetődésének a problémáját, azonban nem oldja meg az inzulin szintézis szabályozásának a problémáját. A probléma abban rejlik, hogy a sejtek, amelyek meg vannak fosztva az innervációtól, inzulint csak a glukóz által keltett ingerléstől, a „mindent, vagy semmit” elv szerint választanak ki, ami a hipoglikémiás kómának a kialakúlásához vezethet az inzulin nem adekvát szintézise miatt.

A Sejtterápiás Intézetben kidolgozták és klinikailag kipróbálták úgy az 1-ső, mint a 2-k típusú cukorbetegség gyógyításának a módszerét a hemopoetikus őssejtek átültetésének a segítségével. Az ilyen gyógykezelés fő célját a cukorbetegség szövődményeinek a megelőzése, a vér glikolizált hemoglobin tartalmának a normalizálódása, az 1-ső típusú cukorbetegségnél a bevivendő inzulin szintjének a csökkentése és a 2-k típusú cukorbetegségnél a vér glukóztartalmának a normalizálása jelenti. A gyógykezelés elve arra alapozódik, hogy a hemopoetikus sejtek képesek a hasnyálmirígy β-sejteibe transzformálódni, illetve ösztönözni tudják azok képződését a beteg embernek az őssejtjeiből (az ilyen őssejtek a hasnyálmirígy csatornáiban találhatók). Azonkívül, a hemopoetikus sejtek felújítják a véredények endoteliáit (a véredények belső felületének a setjei), amelyek a cukorbetegségnél glikolizált hemoglobinnal sérültek. Nagyon fontos dolog az, hogy a hemopoetikus őssejtek nagy adagjainak az átültetése elhárítja a megbetegedés autoimmun összetevőjét, ami jelen van úgy az 1-ső, mint a 2-ik típusú cukorbetegeknél.

Klinikai példa. Példaként célszerű megemlíteni 25 személy 2-k típusú cukorbajos beteg átlagosított adatait, akik egy klinikai kísérletnek a résztvevői voltak a hemopoetikus őssejtátültetés hatékonyságának kivizsgálásával kapcsolatban, amit az Ukrán EÜ Minisztérium Szerv-, Szövet- és Sejtátültetési Koordinációs Központja folytatott le a Sejtterápiás Intézet bázisán. Az időbeni diagrammon világosan látható, hogy a sejtátültetés utáni 3 hónapon keresztül a glukóz és a glikolizált hemoglobin szintje gyakorlatilag a normális mutatók szintjére csökken és stabil marad 1 éven keresztül. Azonkívül, a pácienseknél normalizálódtak a zsíranyagcsere mutatók, csökkent az atherogenitási index, javulnak a májfunkciók biokémiai mutatói. Az összes beteg megjegyezte az életminőség javulását.

A glukóz és a glikolizált hemoglobin tartalmának a dinamikája a vérplazmában a hemopoetikus sejtek átültetése után